1. A derengés

Sziasztok! Tudjuk, sokat kellett várni, de most itt van :D A "Part 1."-et Én(Bíí) írtam :D Szerintem majd Vasárnap jön a második fele, ez Cukorkaától függ :)
Örülnénk, ha kapnánk három komit... reméljük, tudtok majd komit írni!

Part 1.

Bella

Hol vagyok?- ez volt az első gondolatom. Nem tudtam semmit,még azt sem hogy ki vagyok. Ez a gondolat megőrjített. Egy erdőben voltam teljesen egyedül. Elkezdtem keresni egy ösvényt, hogy minél előbb kijussak innét. Az ösvényt követve egyház kertjében találtam magamat.

Egy barna hajú, úgy a negyvenes éveiben járó férfi ült egy hintaszékben. Hirtelen rám kapta a tekintetét. Láttam átsuhanni az arcán döbbenetet és örömöt. Nem értettem.
-Bella? Bella kislányom, te vagy az?- kérdezte örömmel a hangjában. Nem tudtam mire vélni ezt a dolgot, hiszen nem is ismerem ezt az embert.

-Elnézést, segíthetek?kérdeztem.
-Bella ne csináld ezt velem hisz az apád vagyok. Charlie Swan. Hát nem ismersz meg?
Charlie Swan... nagyon ismerős ez név- súgta a tudatalattim. Egyszerre csak úgy a semmiből jött a felismerés: ő az apám. Furcsa érzés volt, mivel semmi emlékem nincs róla csak egyszerűen tudtam.

-Apa?- kérdeztem, de inkább magamtól.
-Igen kislányom. Hol voltál ennyi ideig? Mit csináltál? Már azt hittem, hogy meghaltál!- zúdította rám a kérdések özönletét.

-Nos, az az igazság hogy nem tudom. Sőt, semmit sem tudok. Egy erdőben ébredtem fel itt a közelben. Nem emlékszem semmire, nincsenek emlékeim.Még azt sem tudom hogy ki vagyok!- kiabáltam és közben patakoztak a könnyeim.Hiszti rohamot kaptam. Minden elsötétült.


Charlie

Kiültem a kerti hintaszékünkbe és gondolkodtam. Hol lehet Bella? Eltűnt. A másik lehetőségre még gondolni is rossz volt. Minden olyan hirtelen történt. Elment nászútra a férjével, Edwarddal, majd pár hónapig elő sem került. Azt mondták, hogy elkapott  valami trópusi betegséget. Azóta nem is láttam Bellát. Cullenék azt állítják hogy eltűnt, de én ezt nem igazán hiszem el. Hogy lehet egy embert elveszíteni?
Biztosan titkolnak valamit.

Ekkor valami zajt hallottam az erdő felől, és Ő lépett ki a fák közül, Bella. Nem hittem a szememnek. Hogy kerül ide?- kérdések özönlöttek az agyamban.
- Bella, te vagy az kislányom?- kérdeztem de ő olyan képet vágott mint aki totál hülye.
- Elnézést, segíthetek?- kérdezte értetlenül.

- Hát nem ismersz meg? Az apád vagyok, Charlie Swan- láttam átsuhanni az arcán a felismerést.De nem értem, hogy mi történt vele, miért nem emlékszik rám.
- Apa..?- kérdezte.
- Igen kislányom. Mi történt veled?

- Az az igazság hogy nem tudom. Sőt, semmit sem tudok. Egy erdőben ébredtem fel itt a közelben.Nem emlékszem semmire, nincsenek emlékeim. Még azt sem tudom hogy ki vagyok!- kiabálta, közben patakoztak a könnyei. Majd hirtelen elájult. Megijedtem, de bevittem a házba. Rögtön felhívtam Carslie-t.
- Jó napot itt Carslie Cullen. Miben segíthetek?- szólt bele a telefonba két csörgés után.
- Helló Carlisle, itt Charlie. Belláról lenne szó. Haza jött, éppen az előbb, de nincs rendben vele valami. Nem emlékszik semmire. Át tudna jönni?- hadartam el tömören a helyzetet.
- Lehet, hogy jobb lenne, ha Edward menne át. Talán rá jobban emlékszik...- hallottam a hangján a döbbenetet.
- Rendben- mondtam, majd lecsaptam a telefont és vissza mentem Bellámhoz, aki még mindig eszméletlenül feküdt a kanapén...

Bella

Sötétség. Mindent felemésztő sötétség.
Aztán kezdett tisztulni a kép és elém tárult egy nappali.
Csengettek, és egy gyönyörű, bronzvörös hajú fiú lépett be az ajtón.Valahonnan ismerösnek tűnt gondoltam, valamelyik menő divatház arca. De akkor mit keres Apunál?
- Szia Bella, szerelmem. Hol voltál?- és megcsókolt.
- Mit csinálsz? Ki vagy te? Mégis mit képzelsz, még csak nem is ismerlek!
- Hát nem ismersz meg? Edward vagyok!
- Nem és tűnj innét!- kiabáltam magamból kikelve. Valahol mélyen a szívem mélyén éreztem, hogy igazat mond, de mégsem ismertem meg.
- Hát rendben- mondta fájdalommal teli hangon.
- Charlie, azt hiszem Bellának vissza kell mennie Phoenix-be- mondta még mindig ugyan azon a hangon...